Azzal hívott föl a Hinta, hogy írt egy kis izét, és kéne egy pár mondatos szöveg a hátlapra, de nem akarta, hogy egy barátja írja, mert az biztosan elérzelmeskedné a dolgot, azért gondolt rögtön rám. Egy ilyen õszinte felkérésre nem lehetett nemet mondani, fõleg hogy furdalt rendesen a lelkiismeret, amiért nem csörögtem föl a legutóbbi pecalistás menyhalazás elõtt. Pár perce fejeztem be a magyar  börtönépítészet Bohumil Hrabaljának ezt a 45,86 flekk hosszúságú mókás írását, ami szerencsés választással a fosás motívumára épít a szó összes létezõ értelmében. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Hinta által is használt magyar nyelv legszebb szavai az anya, a szív és a fingóverseny, illetve, hogy mit mond Woody Allen az érzelmekrõl –  " Szeretem ezt az aranyórát. Apám a halálos ágyán adta el nekem." – egészen jól jártam, hogy egyszer sem sírtam el magam rajta, miközben fennhangon röhögtem. Kérdés, hogy egy olyan írás esetében, ami a szerzõ – aki ráadásul a barátunk, vagy annál is több – pingpongozását meséli el a végbéltükrözõ szerszámokkal és azok kezelõivel (tehát klasszikus francia párosról van szó), szóval hogy ilyen esetben számít-e bármit is az írás minõsége. Hogy itt a legnemesebb értelemben vett altesti humor és szívszorítás milyen lehengerlõen sziporkázó formában van monitorra vetve. Miközben a legnagyobb kérdések vannak terítéken, mint például hogy azt mondják: " Szeresd úgy felebarátodat, mint saját magad", de vajon ez azt jelenti, hogy ki is kell vernem neki? Szóval számít-e, hogy Hinta ilyet tudott írni két hasborotválás között? Hát hogy a túróba ne számítana. Akinek ez jut az eszébe, miközben a csõ, ami bemegy az orrán, ugyanaz, mint amelyik kijön a farkán, annak még lesznek meglepõ húzásai ebben a játszmában. Például megfogja élete elsõ márnáját, amit népiesen zsidóhalnak is neveznek, de nem azért, mert vezetõ pozícióra törne a médiában, hanem mert kedvence a maceszgombóc.

K õ s ü l l õ (Szily László / index.hu)